Quantcast
Channel: Bikemag - Kerékpár magazin: hírek, tesztek, versenyek, interjúk » kortizon
Viewing all articles
Browse latest Browse all 5

Interjú Lance Armstronggal: a Motorola és Postal Service évekről

0
0
Egy évvel az USADA-határozatot követően Lance Armstrong úgy döntött, hogy elfogadja a CyclingNews által felajánlott interjúlehetőséget, és beszél az ügy olyan részleteiről is, amelyek még a megjelent könyvek és egyéb írások után is homályosak maradtak. Az utóbbi 12 hónap nehéz időszak volt az egykori hétszeres Tour-győztes számára: „életfogytiglani” versenysport-eltiltás alatt áll, szponzorai elpártoltak tőle, a saját maga által létrehozott Lance Armstrong Alapítvány (LAF) is megszakította a vele való üzleti kapcsolatot, azaz lényegében minden tekintélyét, szavahihetőségét és hatalmát elveszítette. Tucatnyi keresetet nyújtottak be vele szemben több tíz millió dollárt követelve a korábbi juttatások visszaigénylésére. A nemrég megjelent könyvnek (Wheelmen), illetve a készülő hollywoodi filmprodukciónak köszönhetően a figyelem továbbra is az amerikai kerékpárosra összpontosul, többrészes riportsorozatunkból több olyan részletre is fény derül, amelyre sem a megjelent írások, sem a Oprah show-interjú nem adtak választ. CN: Kezdjük a 93-as évvel: milyen érzés volt az első szezon az európai kerékpáros mezőnyben? L.A.: Valójában már 1992-ben elkezdődött az európai szereplésem, a csapat az olimpiai játékokat követően már egyes profi versenyeken elindított . A San Sebastian Classic-on csúnyán leszerepeltem, de a Benidormban megrendezett világbajnokságon nem vallottam szégyent: kezdtem ráérezni a profi élet ízére. Persze igaz, hogy az 1993-as szezon volt az első teljes versenyévem, egy fiatal texasi srácnak mindenképpen óriási váltás volt, de ettől függetlenül nem mondhatom, hogy sokként éltem meg. A 93-as Gent-Wevelgemen egész jól mentem, a Párizs-Nizzán és a Tour DuPont-on is ott voltam az élbolyban. CN: Mennyire voltál tisztában a kerékpársport sajátos kultúrájával? L.A.: Félig-meddig. Valamennyire minden versenyző és szakíró tudta, hogy mi folyik a versenysportban, ma mindenki úgy csinál, mintha semmit sem tudtak volna a történtekről, de valójában a profik és a média szoros kapcsolatban voltak egymással. Szerintem ez ugyanígy zajlott más sportokban, mint például a bokszban vagy a baseballban, legfeljebb se nem írtak, se nem beszéltek a színfalak mögött zajló dolgokról. A média azóta már nyitottabb, főleg a kerékpárversenyzésben, és ez magára a sportra is kétségtelenül visszahat. CN: Később még foglalkozunk a média szerepével, mivel a CyclingNews is jelentős szerepet játszott ebben a folyamatban. Most kanyarodjunk vissza a kerékpárkultúrához: Te olyan nagy nevekkel hajtottál egy mezőnyben, mint Miguel Indurain, Laurent Jalabert vagy Tony Rominger. Az első versenyszezonban teljesen doppingmentesen vetted fel a versenyt azokkal, akikről tudjuk, hogy akkor már igen intenzíven használtak tiltott teljesítményfokozókat? Tudtál ezekről a dolgokról, esetleg ki is próbáltad az akkor használatos szereket? L.A.: Zöldfülű profi kerekesként nem sokat tudtam arról, hogy mások mit szednek, de én és Motorola csapattársaim, a kiemelt versenyzők mint Andy Hampsten vagy Alvaro Mejiais, többé-kevésbé tisztán nyomtuk 1993-ban. Talán ők többet szedtek, mint én, ebben nem lehetek biztos. CN: Mit jelent a „többé-kevésbé”? L.A.: Többé-kevésbé az többé-kevésbé. Nem tudom pontosan, hogy mások a csapatban pontosan mit csináltak, és ebbe nem is nagyon szeretnék belemenni, de mindenképpen volt egy folyamat, amelyben egyre hatékonyabb szerek kerültek elő. A Motorola is „alacsony oktánszámú” cuccokkal kezdte, majd az egyre erősebb doppingszerek kerültek előtérbe. A váltás az 1994-es szezonra tehető. Azt sem tudom, hogy a csapatban ki volt az első, aki a „magas oktánszámú” dolgokat először kipróbálta, de az biztos, hogy 93-ban én még nem szedtem ilyeneket. 1995-ben pedig már majdnem mindenki az utóbbit nyomta, ennek írásos nyoma is van. CN: Mi tartozott az alacsony és mi a magas oktánszámhoz? L.A.: Kortizon és még egy két dolog volt az alapszer, azt mindenki szedte, mint a C-vitamint. 93-ban ezek még épphogy elégnek bizonyultak a vetélytársakkal szemben, de 94 után a dolgok gyökeresen megváltoztak. CN: A Te esetedben pontosan hol volt ez az „oktánváltás”? L.A.: 1995 előtt, de ez olyan részlet, amit nem pontosítanék… CN: Mielőtt Európába jöttél? L.A.: Nem, nem, de 93 után és 95 előtt. CN: Előtte soha nem szedtél tesztoszteront? L.A.: Soha, és még 1995-ben sem. Ha jól emlékszem az 1996-ben jött be. Nincs egy jól körülhatárolt pillanat, amikor a komoly doppingolás elkezdődött, nálam fokozatos volt az átállás, mivel már nem tudtam lépést tartani a többi profi versenyzővel. Persze nem igaz, hogy nem volt más választásom, mivel visszamehettem volna Amerikába, ott nem kellett volna ilyen módszerekhez folyamodni, hogy a versenyeken jól szerepeljek. CN: A 20 évvel ezelőtti oslói világbajnoki győzelmed „tiszta” volt? L.A.: Erről ismét nem beszélnék, legfeljebb annyit, hogy még az „alacsony oktánszámú” korszakban volt. Tudod, most olvasom Michael Rasmussen könyvét, és ahogy leírja a saját doppingolásának kezdetét, tökéletesen illik az akkori rendszerre. Őt Rolf Sørensen tanította be… CN: Tehát ez fokozatos átállás volt, úgymond egyesével megtanítottak az egyes módszerekre? L.A.: Igen, akkor ez pontosan így működött. CN: És amikor 1994-ben Flèche Wallonne-on és Liège-Bastogne-Liège-en az emelkedőkön faképnél hagyták a szivárványcsíkos mezben kerekező Armstrongot, akkor azonnal arra gondoltál, hogy valamit tenni kell? L.A.: 1994-ben a csapat még nem nagyon lépett magasabb szintre, inkább csak szenvedtünk és szenvedtünk. 1995 pedig már úgy indult, hogy felvesszük a földről a az elénk hajított kesztyűt… CN: Ki hozta meg a döntést? L.A.: Nem fogok neveket mondani, ez nem az én stílusom. Mondjuk azt, hogy kollektív döntés volt. Lehet, hogy az idősebb, tapasztaltabb versenyzők többet tudtak a dolgokról, mint mi fiatal amerikaiak, lehet, hogy ők már egyszer-egyszer ki is próbálták a hatásosabb doppingszereket, de mindenképpen kellett egy orvos is, aki segít, ellenőrzi a dolgokat, mert a féktelen doppingolásnak súlyos következményei lehetnek. A akkori versenyzőknek és segítőknek még nem kellett szembe nézni tettük következményeivel… CN: Gondoltál-e arra akkoriban, hogy egy napon megnyerheted a Tour de France-ot? L.A.: Erről álmodoztam, ez volt mindig is a végső cél. Persze nem voltam biztos magamban és képességeimben, 21-22 évesen az ember még sok mindenben bizonytalan. Valójában nem is ragaszkodtam görcsösen ehhez az álomhoz, akkoriban nagyon jól mentek a tavaszi klasszikus, illetve a rövid körversenyek, így főleg azokra összpontosítottam, azokra hegyeztem ki a formámat. A csapat elégedett volt ezekkel a győzelmekkel, anyagilag jól jöttem ki belőlük, így biztos hátteret tudhattam magam mögött. CN: Az 1998-as Vuelta-szereplés volt az első nagy körverseny, amin maradandót nyújtottál. Ez a siker hogyan illett bele a doppingrendszerbe, a betegségedből való felépülésbe? L.A.: Érdekes időszak volt, a betegség után visszatértem, visszavonultam, majd ismét visszatértem. Sok minden megváltozott a gyógyulást követően: testsúlyom drasztikusan csökkent, a tömeghez viszonyított teljesítményem nagyot ugrott, úgy tudtam hosszabb emelkedőkre […]

Viewing all articles
Browse latest Browse all 5

Latest Images

Trending Articles